Appeal

If you know anything about Károly Patrovits, who saved the lives of many Jewish forced laborers, an acto for which he paid with his own life, please let us know.

We read an article by László Feleki in the May 25, 1975 issue of the newspaper “Népsport”. It was entitled PATRÓ (The Story of a Righteous Man):

… it happened in late fall of 1944 in front of the Great Market Hall on Dimitrov Square [in Budapest]. Hungarian reserve first lieutenant Károly Patrovits was commander of a Jewish forced labor company. He received orders to march his company to Germany. He had no doubt about what this order entailed and the fate that awaited the 220 men under his command. He decided not to follow orders, regardless of what may happen. After marching for several days, he stopped his company in front of the market hall and said more or less as follows:

‘Men! I have received orders to march to Germany. Since the journey is long, you may all go home now… I repeat: YOU MAY ALL GO HOME NOW to prepare for the journey. After all, we’re not going JUST ANYWHERE. Understood? We start six o’clock tomorrow morning. I’m warning everyone, don’t be late, because WE’RE NOT WAITING FOR ANYONE!

He’d already worked on his staff. It wasn’t difficult, because he’d already imbued them with his own views during the previous months. They were happy to be out of the war and were hoping that they’d only have to lie low for another couple of difficult weeks or months…. Almost all the men understood the meaning of the commander’s surprising announcement, which was given a tragic-comic coloring by next morning’s episode. The next morning, Patrovits and some of his staff appeared in front of the market hall and he was surprised to see that 7 (seven!) forced laborers had followed his orders and had appeared precisely on time. They were fully equipped; after all you can’t head for the Third Reich just any old way. Seven out of 220. Patrovits took a deep breath, then all he said was, “Get lost, boys.”

The penny dropped. The men ran to their beloved commander, hugged him, then scattered. What happened to them? We don’t know what happened to most of the men in the Patrovits company. Were they able to take advantage of the freedom that fell in their laps? How many were able to survive the grueling months until the liberation? And how many can still remember the man who paid for his heroism with his life?”

 

Károly Patrovits was the father of the well known actor György Pálos.
György Pálos’s original name was György Patrovits. (left on the picture)

Please contact us at the following address:
Fruzsina Magyar:   magyarfruzsina5@gmail.com
Tamás Patrovits:   t.patrovits@gmail.com

PATRO (egy igaz ember emlekere)

Feleki László
Népsport, 1975. január

Eltűnődve nézegettem Szombathy István cikkének (Népsport, április 24.) egyik mondatát, amely azt közli az olvasóval, hogy „Patrovits úr, a főkönyvelő (pontosabban: Patrovits Károly, a Nemzeti Sport főkőnyvelője és munkatársa) szélnek eresztett egy zsidó munkaszolgálatos századot és végül a nácik áldozata lett…” Lelkiismeretfurdalást éreztem. Hogyan lehetséges az, hogy harminc év alatt egyetlen egyszer sem esett szó erről a csendes szavú humanista hősről, aki mintegy 220 ember életét mentette meg a saját élete árán? Nagyjából ismerjük a sportvilág hőseit,  áldozatait, mártírjait. Utca hirdeti Stollár Béla leonidászi helytállásának emlékét, kegyelettel koszorúzzuk meg Tóth „Potya”, Kertész Géza, Feldmann Gyula és mások síremlékét, de Patrovits Károlyról sohasem esett szó. Saját lelkiismeretfurdalásomat azért tartom indokoltnak, mert jól ismerem Patrovits hőstettét, amelyről az idézett mondat szól. Szem- és fültanútól tudom, hogy mi történt 1944 késő őszén a Nagyvásárcsarnok előtt, a mai Dimitrov téren, Patrovits Károly “m. kir. tartalékos főhednagy” ekkor egy zsidó munkásszázad parancsnoka volt. Parancsot kapott, hogy századával együtt Németországba vonuljon. Nem volt kétséges előtte, hogy mit jelent ez a parancs, s milyen sors várna mintegy 220 emberére. Elhatározta, hogy nem teljesíti a parancsot, történjék bármi. Több napi menetelés után megállította századát a nagycsarnok előtt, s hozzávetleg a következőket hirdette ki:

— Emberek! Parancsot  kaptunk arra, hogy Németországba vonuljunk. Mivel hosszú út áll előttünk, most mindenki hazamegy… ismétlem: MINDENKI HAZAMEGY, hogy felszerelje magát az útra, elvégre nem AKÁRHOVÁ megyünk. Világos? Holnap reggel hat órakor indulás! Figyelmeztetek mindenkit, hogy ne késsen, mert SENKIRE SEM VÁRUNK EGY PERCIG SEM!

A keretlegénységet már elődolgozta, nem is volt nehéz dolga, mert ezeket az embereket már átitatta a saját felfogásával az elmúlt hónapok alatt. Ők is örültek, hogy kikerülnek a háborúból, s talán már csak néhány nehéz hetet vagy hónapot kell kihúzniuk. Az ifjú olvasóknak, akik csak később születtek, el kell még mondanom, hogy hazánk akkor német megszállás alatt szenvedett, az utcákon párosával sétáltak a rettegett SD (Sicherheitsdienst — biztonsági szolgálat) szürke ruhás pribékjei, továbbá halálfejes sapkájú SS-legények, akik között feltűnően sokan beszéltek magyarul, s nyilas járőrök, amelyek a „felkoncolás” mámorában élték ki alantas indulataikat. Ez volt a háttere Patrovits sokat mondó, ironikus beszédének, amelyet már csak az „Oszolj!” vezényszó követett. Majdnem mindenki megértette, hogy mit jelentettek a parancsnok meglepő szavai. Az eseményeknek ugyanis egy kis közjáték adott némi tragikomikus színezetet. Másnap reggel Patrovits néhány beosztottjával együtt megjelent a csarnok előtt, s meglepve tapasztalta, hogy 7 (hét!) munkaszolgálatos a parancs értelmében katonás pontossággal megjelent. Alaposan felszerelve, elvégre nem lehet akárhogyan elindulni a harmadik birodalomba. Heten 220 közül, Patrovits nagyot nyelt, aztán csak ennyit mondott:

— Tűnjetek el, gyerekek.

Leesett a húszfilléres. A fiúk odarohantak rajongott parancsnokukhoz, átölelték, aztán valóban eltűntek. Vajon mi lett velük? Általában nem lehet tudni, hogy mi történt a Patrovits-század tagjaival, tudtak-e élni az ölükbe hullott szabadsággal, hánynak sikerült kihúzni a nehéz hónapokat a felszabadulásig. És hányan emlékeznek még arra az emberre, aki az életével fizetett ezért a hőstettéért?

A történetet Patrovits Károly fia, Pálos György, a magyar színművészet drága emlékű büszkesége, az egyik legszebben beszélő  magyar színész mondta el nekem. Pálos Gyurit a Vörös Hadsereg katonái mentették meg. Így került a Szovjetunióba, majd innen érkezett haza, hogy elfoglalja helyet a magyar színművészet élvonalában. Gyurit kicsi kora óta ismertem, nemegyszer állított be a szerkesztőségbe ezekkel a szavakkal: ,,Kezicsókolom! Hol van apuka, a Patrovits?” Ő maga nem volt katona, de édesapja a nehéz időkben mindenhova magával vitte, s a nagyra hivatott ifjú művész (zeneszerző is volt) végigélte a vásárcsarnok előtti feledhetetlen jelenetet. Ő többet tudna mondani ezekről a sorsdöntő napokról, de sajnos, már ő sem él.

A történetet itt befejezhetnénk, már csak azért is, mert a valóságban is befejeződött, de talán nem fölösleges néhány szót szólni magáról. Patrovits Károlyról: milyen ember volt az, aki válságos helyzetben így tudott határozni, s nem bújt a „parancsra tettem” kényelmes és elcsépelt jelszava mögé. Elmondom róla azt, amit tudok.

Először is: nem akármilyen sportember volt. Élsportoló, bár akkor ezt a kifejezést még nem ismerték. A nagy MTK-ban játszott jobbhétvédet, abban a csapatban szerepelt gyakran, amelyet Orth, Schaffer és Schlosser tett világhíressé. Még a Nemzeti Sport alkalmi csapatában is megcsodáhattuk mi, zöldfülűek ragyogó  rúgóképességét, helyezkedését, elegáns védőjátékait. Itt álljunk meg egy pillanatra! Patrovits vagy ogyan valamennyien neveztük:  Patró  nem volt valami félelmet parancsoló, elszánt, Carlyle által megrajzolt hőstípus. Rendkivü elegáns volt, úgynevezett “szép ember”, a szó nemes és férfias értelmében. Sokan az akkor tündöklő Rudolf Valentinóhoz hasonlították, s bizonyos, hogy egyetlen hollywoodi filmmrendezőnek sem kerülte volna el a figyelmét a magas, karcsú, délceg, tekete hajú Patró, s ennek a mutatós megjelenésű, vonzó arckifejezésű férfiúnak ruganyos mozgása. Úgy tudott táncolni, mint George Raft, a nagy “szívtipró” filmszínész, s ez a hasonlat nem túlzás. Valóban mint könyvelő került a laphoz, de rövidesen sportújságíró lett belőle, felhasználva nagy szaktudását és íréskészségét. Sok szakcikket írtí ezenkivül ő indította el a sokáig népszerű “Terefere úr” rovatot, amelyben szellemes célzásokkal dolgozta fel a Iabdarúgóvilág kulisszatitkait. Ebben utolérhetetlen volt. De nemcsak a Iabdarúgás érdekelte. Tevékenyen részt vett a lap nagy sportágteremtő kezdeményezéseiben is, még a hosszútávfutás felemeléséért folytatott harcban is. A sportnyelvmagyarításnak is lelkes híve volt, s népszerűsítette az új szavakat ott is, ahol nem Kazinczy tanította meg alsósra a sporttársakat.

Termeszetesen kivette részét a magyar labdarúgás megújhodásából is. Most nem is a W rendszer körüli ádáz harcokra gondolok, hanem a „célfutball” elfelejtett, bár a Népsport hasábjain a közelmúltban felevenített tízparancsolatára. A szerzők neve már jobbára feledésbe ment, de ma már  közhelyként használjuk például hogy jó helyzetnél nincs jobb helyzet! Egyik cikkében Patró mint régi tapasztalt hátvéd, támasztotta alá ennek a tézisnek az igazságát: „Ha azt láttam, hogy a csatár még helyzetet akar magának csinálni, már nyugodt voltam, mert időt nyertem.”

Mindez, hogy úgy mondjam, szakmai természetű visszaemlékezés, de milyen volt 1944 hőse a magánéletben, a közvetlen érintkezésben? Csendes, nyugodt, kedélyes. A vele eltöltött évtizedek alatt soha nem hallottam egyetlen hangos, ingerszót sem tőle. Ebben a tekintben mindenkit felülmúlt. Annál több, enyhén ironikus megjegyzést tett.

És mosolygott. Mindig. El se tudtuk képzelni, hogy ez a “gyengéd óriás” haragudni tud valakire.

Tudott. Ez derült ki azon a hősi napon. Mert tettének oka a nemes harag volt az embertelenség ellen. Ez a harag figyelmeztette őt arra, hogy az életet szeretni kell, és nem elpusztítani. Ő is szerette az életet, de ebben a válságos, kemény elhatározást követő helyzetben mindenekelőtt  mások életére gondolt.