Feleki László
Népsport, 1975. január
Eltűnődve nézegettem Szombathy István cikkének (Népsport, április 24.) egyik mondatát, amely azt közli az olvasóval, hogy „Patrovits úr, a főkönyvelő (pontosabban: Patrovits Károly, a Nemzeti Sport főkőnyvelője és munkatársa) szélnek eresztett egy zsidó munkaszolgálatos századot és végül a nácik áldozata lett…” Lelkiismeretfurdalást éreztem. Hogyan lehetséges az, hogy harminc év alatt egyetlen egyszer sem esett szó erről a csendes szavú humanista hősről, aki mintegy 220 ember életét mentette meg a saját élete árán? Nagyjából ismerjük a sportvilág hőseit, áldozatait, mártírjait. Utca hirdeti Stollár Béla leonidászi helytállásának emlékét, kegyelettel koszorúzzuk meg Tóth „Potya”, Kertész Géza, Feldmann Gyula és mások síremlékét, de Patrovits Károlyról sohasem esett szó. Saját lelkiismeretfurdalásomat azért tartom indokoltnak, mert jól ismerem Patrovits hőstettét, amelyről az idézett mondat szól. Szem- és fültanútól tudom, hogy mi történt 1944 késő őszén a Nagyvásárcsarnok előtt, a mai Dimitrov téren, Patrovits Károly “m. kir. tartalékos főhednagy” ekkor egy zsidó munkásszázad parancsnoka volt. Parancsot kapott, hogy századával együtt Németországba vonuljon. Nem volt kétséges előtte, hogy mit jelent ez a parancs, s milyen sors várna mintegy 220 emberére. Elhatározta, hogy nem teljesíti a parancsot, történjék bármi. Több napi menetelés után megállította századát a nagycsarnok előtt, s hozzávetleg a következőket hirdette ki:
— Emberek! Parancsot kaptunk arra, hogy Németországba vonuljunk. Mivel hosszú út áll előttünk, most mindenki hazamegy… ismétlem: MINDENKI HAZAMEGY, hogy felszerelje magát az útra, elvégre nem AKÁRHOVÁ megyünk. Világos? Holnap reggel hat órakor indulás! Figyelmeztetek mindenkit, hogy ne késsen, mert SENKIRE SEM VÁRUNK EGY PERCIG SEM!
A keretlegénységet már elődolgozta, nem is volt nehéz dolga, mert ezeket az embereket már átitatta a saját felfogásával az elmúlt hónapok alatt. Ők is örültek, hogy kikerülnek a háborúból, s talán már csak néhány nehéz hetet vagy hónapot kell kihúzniuk. Az ifjú olvasóknak, akik csak később születtek, el kell még mondanom, hogy hazánk akkor német megszállás alatt szenvedett, az utcákon párosával sétáltak a rettegett SD (Sicherheitsdienst — biztonsági szolgálat) szürke ruhás pribékjei, továbbá halálfejes sapkájú SS-legények, akik között feltűnően sokan beszéltek magyarul, s nyilas járőrök, amelyek a felkoncolás” mámorában élték ki alantas indulataikat. Ez volt a háttere Patrovits sokat mondó, ironikus beszédének, amelyet már csak az Oszolj!” vezényszó követett. Majdnem mindenki megértette, hogy mit jelentettek a parancsnok meglepő szavai. Az eseményeknek ugyanis egy kis közjáték adott némi tragikomikus színezetet. Másnap reggel Patrovits néhány beosztottjával együtt megjelent a csarnok előtt, s meglepve tapasztalta, hogy 7 (hét!) munkaszolgálatos a parancs értelmében katonás pontossággal megjelent. Alaposan felszerelve, elvégre nem lehet akárhogyan elindulni a harmadik birodalomba. Heten 220 közül, Patrovits nagyot nyelt, aztán csak ennyit mondott:
— Tűnjetek el, gyerekek.
Leesett a húszfilléres. A fiúk odarohantak rajongott parancsnokukhoz, átölelték, aztán valóban eltűntek. Vajon mi lett velük? Általában nem lehet tudni, hogy mi történt a Patrovits-század tagjaival, tudtak-e élni az ölükbe hullott szabadsággal, hánynak sikerült kihúzni a nehéz hónapokat a felszabadulásig. És hányan emlékeznek még arra az emberre, aki az életével fizetett ezért a hőstettéért?
A történetet Patrovits Károly fia, Pálos György, a magyar színművészet drága emlékű büszkesége, az egyik legszebben beszélő magyar színész mondta el nekem. Pálos Gyurit a Vörös Hadsereg katonái mentették meg. Így került a Szovjetunióba, majd innen érkezett haza, hogy elfoglalja helyet a magyar színművészet élvonalában. Gyurit kicsi kora óta ismertem, nemegyszer állított be a szerkesztőségbe ezekkel a szavakkal: ,,Kezicsókolom! Hol van apuka, a Patrovits?” Ő maga nem volt katona, de édesapja a nehéz időkben mindenhova magával vitte, s a nagyra hivatott ifjú művész (zeneszerző is volt) végigélte a vásárcsarnok előtti feledhetetlen jelenetet. Ő többet tudna mondani ezekről a sorsdöntő napokról, de sajnos, már ő sem él.
A történetet itt befejezhetnénk, már csak azért is, mert a valóságban is befejeződött, de talán nem fölösleges néhány szót szólni magáról. Patrovits Károlyról: milyen ember volt az, aki válságos helyzetben így tudott határozni, s nem bújt a „parancsra tettem” kényelmes és elcsépelt jelszava mögé. Elmondom róla azt, amit tudok.
Először is: nem akármilyen sportember volt. Élsportoló, bár akkor ezt a kifejezést még nem ismerték. A nagy MTK-ban játszott jobbhétvédet, abban a csapatban szerepelt gyakran, amelyet Orth, Schaffer és Schlosser tett világhíressé. Még a Nemzeti Sport alkalmi csapatában is megcsodáhattuk mi, zöldfülűek ragyogó rúgóképességét, helyezkedését, elegáns védőjátékait. Itt álljunk meg egy pillanatra! Patrovits — vagy ogyan valamennyien neveztük: Patró — nem volt valami félelmet parancsoló, elszánt, Carlyle által megrajzolt hőstípus. Rendkivü elegáns volt, úgynevezett “szép ember”, a szó nemes és férfias értelmében. Sokan az akkor tündöklő Rudolf Valentinóhoz hasonlították, s bizonyos, hogy egyetlen hollywoodi filmmrendezőnek sem kerülte volna el a figyelmét a magas, karcsú, délceg, tekete hajú Patró, s ennek a mutatós megjelenésű, vonzó arckifejezésű férfiúnak ruganyos mozgása. Úgy tudott táncolni, mint George Raft, a nagy “szívtipró” filmszínész, s ez a hasonlat nem túlzás. Valóban mint könyvelő került a laphoz, de rövidesen sportújságíró lett belőle, felhasználva nagy szaktudását és íréskészségét. Sok szakcikket írtí ezenkivül ő indította el a sokáig népszerű “Terefere úr” rovatot, amelyben szellemes célzásokkal dolgozta fel a Iabdarúgóvilág kulisszatitkait. Ebben utolérhetetlen volt. De nemcsak a Iabdarúgás érdekelte. Tevékenyen részt vett a lap nagy sportágteremtő kezdeményezéseiben is, még a hosszútávfutás felemeléséért folytatott harcban is. A sportnyelvmagyarításnak is lelkes híve volt, s népszerűsítette az új szavakat ott is, ahol nem Kazinczy tanította meg alsósra a sporttársakat.
Termeszetesen kivette részét a magyar labdarúgás megújhodásából is. Most nem is a W rendszer körüli ádáz harcokra gondolok, hanem a „célfutball” elfelejtett, bár a Népsport hasábjain a közelmúltban felevenített tízparancsolatára. A szerzők neve már jobbára feledésbe ment, de ma már közhelyként használjuk például hogy — jó helyzetnél nincs jobb helyzet! Egyik cikkében Patró mint régi tapasztalt hátvéd, támasztotta alá ennek a tézisnek az igazságát: „Ha azt láttam, hogy a csatár még helyzetet akar magának csinálni, már nyugodt voltam, mert időt nyertem.”
Mindez, hogy úgy mondjam, szakmai természetű visszaemlékezés, de milyen volt 1944 hőse a magánéletben, a közvetlen érintkezésben? Csendes, nyugodt, kedélyes. A vele eltöltött évtizedek alatt soha nem hallottam egyetlen hangos, ingerszót sem tőle. Ebben a tekintben mindenkit felülmúlt. Annál több, enyhén ironikus megjegyzést tett.
És mosolygott. Mindig. El se tudtuk képzelni, hogy ez a “gyengéd óriás” haragudni tud valakire.
Tudott. Ez derült ki azon a hősi napon. Mert tettének oka a nemes harag volt az embertelenség ellen. Ez a harag figyelmeztette őt arra, hogy az életet szeretni kell, és nem elpusztítani. Ő is szerette az életet, de ebben a válságos, kemény elhatározást követő helyzetben mindenekelőtt mások életére gondolt.
